Rómeó karjaiban, a halál torkában, Majna partján csoporttalálkozón, szír ezeregy éjszakában...

No, most már annyi megírnivaló felgyülemlett, hogy ideje billentyűt ragadnom. Pláne, hogy írási önmegvalósításom a zárójelentések tömkelegében merül ki, és ezt kompenzálandó nagyon élvezetes nem csak arról írni, hogy miképp dugtunk csöveket emberek különböző nyílásaiba, és hogy mit láttunk ez alatt. Mert biza nyakig merülök itt az emberi belsőkben, ami a szó szorosabb értelmében igaz, sajna az átvittben kevésbé, mert bizony betegből akad elég. Életem most a kórházi hajszás, lauchammeri hétköznapok és a csodás, kalandos hétvégék kontrasztjában zajlik. Amolyan mániás depresszió kisebb kilengésekkel, de próbálom stabilizálni a lelkiállapotom. Erre a meditáció a legfőbb eszközöm, ami egy csodás gyógyír a túlhajszolt szellemnek. Kezdem, ahol abbahagytam. Új társam Rómeó, aki egy tüzes, vagány úriember. Még szokjuk egymást, de már akkor eldőlt, hogy egymásnak vagyunk teremtve, amikor átvettem, és az autókereskedő bemutatta Romi apróbb trükkjeit. A tanksapka visszahelyezése nagy problémát okozott a csókának, így miután a fagyban öt perc szarakodás után sem sikerült visszaerőltetnie, gondoltam megpróbálom, és nekem egyből sikerült. Ez volt az IGEN. Azóta minden reggelt együtt kezdünk, és este hazaröpít a munkából. Van egy elég erős egyénisége, de már ráérzek a lelkére, de ő is az enyémre, mert az idegesség nincs rá jó hatással. Eddig még mindketten megúsztuk épp bőrrel a kapcsolatot. A második ügyeletemről mindenképp szót kell ejtenem. Itt különlegesnek semmiképp se számító érdekessége, hogy nem aludtam benne egy szemhunyásnyit sem. Kalandból akadt elég. A nagy rohanásban azért volt egy eléggé meghatározó élmény. Az őrzőben egy 77 éves úr, akit korábban én kezeltem, így ismertem a feleségét is, egyre rosszabban lett, és visszafordíthatatlan irányt vett életének alakulása (itt szerencsére elég konkrétan és időben tisztázva van a betegekkel, hogy akarnak-e radikális beavatkozásokat az életük művi meghosszabbításáért, és ő erről lemondott. A lánya búcsúzáskor megkérdezte, hogy szerintem megéli-e a reggelt, erre nem tudtam igenlő választ adni, de azt nem gondoltam volna, hogy fél óra múltán már alig lélegzik. Gyorsan hívtam a családot, hogy jöjjenek, ha még el akartnak tőle búcsúzni. Ez nagyon fontos volt nekik. A bácsi közben már elvesztette a tudatát, és alig vert a szíve, néha nem lélegzett. Ekkor köré gyűltünk az ápolókkal, és mondtuk neki, hogy még kicsit tartson ki, mert mindjárt itt a családja, ezt mintha megértette volna. Én imádkoztam, hogy érje meg a búcsúzást. Egyszer csak elkezdett sípolni a monitor, és megjelent a piros egyenes vonal a képernyőn, ekkor lépett be a lánya és a felesége, mire ismét pityogni kezdett a gép, és 40-el ismét verni kezdett a szív. Megvárta, amíg az egész család, unokástul elbúcsúzik tőle, a felesége elmondta neki, hogy ő volt számára az igazi, és nagyon szereti, a lánya azt mondta neki, hogy ő volt a legjobb apa, és mindig ott volt nekik, az unokák sírdogáltak. Biztos vagyok benne, hogy mindent hallott. Nagyon megható volt részese lenni ennek a rituálénak, és mint egy fehér ruhás kísérő támogatni őket ebben a különleges órában. Megvallom, hogy velük sírtam, majd rohantam tovább adogatni a véreket és oltani a tüzet. Azért is szerettem volna csak egy cseppet szundítani az ügyeletben, mert másnap reggel Würzburgba ruccantam le. Igaz, hogy a vonatút öt órás volt, de ezt sikerült három átszállással megcifrázni, így nem volt olyan meghitt az álmom. Drága Annamarimmal találkoztunk ebben a remek városban, aki trópusi gyermekgyógyászati kurzuson tanulta itt a távoli vidékek különböző kórságai elleni gyógyírt a világ távoli részéről érkező orvosoktól. És harminc esztendős lett. Ezt nem hagyhattuk annyiban, és belevetettük magunkat a würzburgi éjszakába. Egy igen szürreális séta során eljutottunk a ditroiti gyárnegyed elhagyatott utcáira, ahol gyanús fél pár cipőkbe botolva kezdett inába szállni a bátorságunk, mikor belecsöppentünk egy elvarázsolt romkocsmabeli közházibuliba. A helyről mindet elárul, hogy a mindössze kb. 40 négyzetméteren osztozott benne egy zongora, egy dj-pult, egy kályha, egy bárpult, ódon fotelek, elképesztő tárgyak tömkelege, és a plafonon kb. 100 érdekes lámpa lógott. Mi más kéne még egy jó bulihoz? Ja, igen zene, hát ez igen talpalávaló balkán beat box, sanzon, kelet-európai bugi egyveleg volt, néha nagyon oda kellett fülelnem, hogy nem Kiss Tibi nótázik-e, annak ellenére, hogy oroszul szólt. Ami a táncnépet illeti, Annamari frappáns megfogalmazása mindent elárul róla: elvarázsolt fruskák és félrecsúszott, idősödő egzisztenciák. Szóval mi a kettő között félúton, igen jól éreztük magunkat. Aztán a román taxisofőr hazaröpített minket, és magyar szavakkal megcifrázva megbeszéltük, hogy akár mennyi ideje él az ember külföldiként Németországban (ő pl. 20), mindig csak bevándorló marad. Másnap igen társaságira sikerült a napsütésben dúskáló nap, mert Annamari által a kurzuson összeszedett berlini, jófej gyerekdoki leánnyal és 7 éve nem látott barátnőjével összeakadtunk a várban, majd Barbara családjával – akit még UL-ből ismerek, és a férje zenész, és csodálatos felvételt adott nekem, amin magyarul énekli a Szomorú vasárnapot, és egy magyar barátjuk esküvőjére megtanítottam nekik a Tavaszi szél vizet árasztot – együtt ültünk be a törzshelyünkké avanzsált Majna menti kávézóba. Miután megcsodáltuk a második világháborúban 7 ház kivételével porig bombázott várost, ellátogattunk a színházba, ahol olyan közelről csodáltuk a Buddenbroockékat, hogy a színészek szenvedélyes megnyilvánulásakor kispriccelő nyálpermete rajtunk landolt. Másnap Joey és Márti ugrott oda hozzánk Erlangenből, hogy együtt fogyasszuk el az ezen a vidéken megszokott hatalmas reggelit, és sétálgassunk a messze földön híres barokk püspöki palota kertjében, és megbeszéljünk orvosi hivatásunk viszontagságait. Majd visszacsöppentünk a munkás hétköznapokba. Barátok nélkül nem is lenne érdemes élni. De szerencsére a hétköznapok sem nevezhetők szürkének, a hetemet bearanyozták új barátaim, a szír menekültek. A kórházba jöttek orvosi vizsgálatra, és nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy megvizsgáljam őket, ez nem volt egyszerű, mert nem akadt közös nyelvünk. De ez nekem nem új helyzet volt, így egy percre sem estem kétségbe. Aztán végre ott termett a tolmács, aki viszont ahelyett, hogy rendben fordított volna, folyamatosan engem akart meghívni kávéra. Amire nem mondom, szükségem is lett volna, de ez nem kedvezett volna a sürgősségin felgyülemlett irdatlan stressznek. Hassainről kiderült, hogy cukorbeteg, így fel kellett venni a kórházba, és mivel egy gyomortükrözésre is szüksége volt, így egy aktiviti show keretében felvilágosítottam a vizsgálat rejtelmeiről. A nők puszikat nyomtak az orcámra, én meg tisztára Indiában éreztem magam. A tolmács másnap nem tudott jönni, így nagy hasznát vettük az osztályon talált szavak nélküli képszótárnak. A szírek a hotelomban laknak, és nagyon összehaverkodtunk. Ma este hazatértem a Virággal töltött kirándulásról és senftenbergi városi időtöltésről, mikor meghívtak magukhoz vacsorázni, nem lehetett nemet mondani. Megismertem az egész nagy családot. Szíriából menekültek, mert az ottani zavargások bombázásban elvesztették az otthonukat. Egyikük felesége még most is kórházban van, úgy megsérült, az igen édes kisfiú, aki rögtön a nyakamba csimpaszkodott, és 5 percig el sem engedett, elvesztette egy bomba által az egyik szemét, a másik idősebb fiúk már régóta vak. Ennyi szeretet utoljában Indiában özönlött rám. Közös nyelvünk továbbra sincs, de pl. a magyart, ők is hasonlóan mondják, így eredetünk kérdésében dűlőre jutottunk. Továbbá élvezhettem fantasztikus humuszukat, ízletes halukat és arab csaiukat. A rideg német télbe cseppentettek nekem az angyalok egy kis keleti varázslatot. Ez fog erőt adni a holnapi, vasárnapi kórházi kalandozáshoz.

Mérföldkövek a felnőttéválás rögös útján

Hosszas hallgatásom oka, hogy jelentőségteljes események garmadája kötötte le figyelmem. Az új esztendő jegyében történt egy-pár „életemben először dolog” velem. Így például vettem egy autót, méghozzá egy metál vörös Alfa Romeot, vessetek meg érte, de a döntésnél a lelki szempont legyőzött minden gazdasági megfontolást, és ezzel egyfajta álmom valósult meg. Nem mintha az álmaim prioritási listáján az autóvétel túl elől szerepelt volna, de itt az élet autó nélkül olyan, mint egy tengerparti nyaralás fürdőruha nélkül, ha épp nem vagyunk nudis tipusok. Ennek örömére azóta folyamatosan hull a hó, és oly csúszósak az utak, hogy még a bakancsra is téli gumi kell, így nem bánom, ha a járgányt csak holnap tudom átvenni. Amúgy a jótékony hó által varázslatos mesevilággá változott a városka, és gyermekek boldog kacagása csal mosolyt az alkoholista lakosok orcájára. Merthogy eddigi tapasztalataim alapján itt még a hazai rátát is meghaladó az alkeszok száma. Nyílván ez sokszorosának tűnik, ha az ember egy gasztroenterológiai osztályon dolgozik, és módjában áll az alkohol minden szerve gyakorolt káros hatását megfigyelni. És legfőképp az agyra gyakorolt hatást emelném ki, nem csak a páciens, de az ügyeletes orvos agysejtjeit is pusztulnak, amikor éjjel 4-kor (miután épp kicsit lehunyta a szemét a 20 órás robot után) azért ébresztik fel, mert egy az imént még vérthányó nénike nem tud aludni, és ezért haza akar menni. A fáradhatatlan ügyeletes orvos a nénikének már a nyugtatók, altatók és görcsoldók egész hadát beadta, de a jótékony álom nem érkezik lepkeszárnyakon. Bizony megvolt az első ügyelés, amit a betegek és én is túléltem. Azt le kell hogy szögezzem, hogy egy percig sem unatkoztam, és az égiek velem voltak, mert a Drezdában beteg gyermekeit ápoló hátteremet sem kellett becsődítenem. Életemben először ellátogattam Skandináviába, mégpedig a királyi fővárosban, Stockholmban jártam. Csudaszép volt. És persze csudahideg, de amikor épp úgy érezte az ember, hogy leesik valamelyik ujja a helyéről, akkor mindig akadt egy hangulatos mesebeli kávézó, egy barátságos jezzkocsma vagy egy modern képtár. Ami a svéd divatot illeti, még a koldusok is igen jól öltözöttek. Amiről még mindenképp említést óhajtok már egy ideje tenni, az Astrid rendelése. A Sterner házaspár jelentős szerepet játszik most szakmai pályafutásomban. Astrid, aki szintén docens volt az Antromedicart képzésen, és a főnököm neje, káprázatos magánpraxist tart fönn Berlinben, és mikor időm engedi, belecsöppenek a varázslatba. Így nemrég ott töltöttem egy napot, hogy ellessem praktikáit. Hát ő aztán beleszületett az antropozófus orvoslásba, mivel édesapja is antropozófus orvos, és maga szüreteli a fagyöngyöt és gyártja a csodaszereit. Volt ott minden, a cukorterhelés és a bikarbonát infúzió között köpölyözés és a bolygók adott állása szerinti antropozófus injekciók adagolása masszással elegyítve. Szóval olyasmi, amit majd én is szándékozok tenni kis hazámban, ha egyszer odajutok. Remélem, nemsoká ennek is eljön az ideje. Ölelés mindnyájatoknak!

Lauchhammer felett az ég

... meglepő módon szinte mindig elbűvölő, mármint amikor épp látom, ami nem sűrűn fordul elő, mivel a napsütötte órákat dolgozó nőként a dolgozóban töltöm. Viszont hétvégén van módom rácsodálkozni az égi jelenségekre, ami szerintem a Jóisten jogos kompenzációja, ha már a földi dolgokat nem teremtette olyan tetszetősre ezen a vidéken. Mert valljuk meg az igazat, Lauchhammer nem egy Feketeerdő, viszont híres a harangöntésről és a komplementer elveket valló kórházáról. Az itt dolgozók azért nem vesztették el esztétikai érzésüket, és van még szemük a széphez, így egy nap a hajnali átadón Martin-Günther, a főnök fel is hívta figyelmünket az igen szemkápráztató napfelkeltére. Ezt sajnos nem állt módomban meghitten szemlélni, mert helyette egy vérthányó beteg vérhányását igyekeztem enyhíteni. Már azt is megtapasztaltam, hogy itt igen jó reflexekre van szükség a különböző testnedvek áramából való elugráshoz. Hát edzem magam. Például a szupervagány neonpink és lila futócipőmben, amibe futás-kedvcsináló gyanánt ruháztam be, eddig egész jól működik. Továbbá a Virágtól kölcsönkapott bicikli is a sportos életformám részét képezi, amivel mesterire fejlesztettem a minél későbbi indulás, de még épp beérés hazárdjátékot, jelenleg 6 percre van szükségem a munkába menetelhez, ami igen előnyös, lévén, hogy hétkor kezdődik a gyógyítás. Remélem ez a szám azért jelentősen növekedni fog, mert nem szeretnék ebben a hotelszobában, illetve településen ravatalra kerülni. Mókás, hogy hetente kap tiszta törülközőt az ember, és takarítanak rá, de ami engem illett, nem szabad két hónapnál több időt padlószőnyeggel bélelt lakban töltenem. És ez nem csak a kedélyállapotomra gyakorolt negatív esztétikai hatás miatt van így, hanem nem tudom, hogy lehet hosszabb időt átvészelni nagyobb foltok hagyása nélkül. A gránátalma például kifejezetten veszélyes ilyen szempontból. Pedig most ez a fő rákmegelőző ínyencségem. Szóval az ominózus hotelt itt csak Hotel Californiaként emlegetik, az Eagles slágere után, ami arról, szól, hogy nem lehet egykönnyen elhagyni. Ezt alátámasztandó szinte minden orvos itt kezdte kalapácsbeli pályafutását, a rekord 5 hónap. Mondjuk a főnök most is a másodszomszédom, de a lakhelye Berlinben van, így még nem kellett átkopognia, hogy áthallatszik a zeném. A város kulináris élvezeteit már sikerült kiaknázni, mondjuk, ez kimerül az indiai-olasz étteremben (ami egy aberráns példa a német internacionalistásra) és az Olympiában, ami egy görög restaurant fedőnéven működő pénzmosó. Ezek után még nem volt lelkierőm az ázsiai falatozót kipróbálni. Viszont Drezda nincs oly messze, így tegnap az orosz konyhával sikerült feltornázni a nemzetek tányércsatáját. Az ideális az lenne, ha Drezdában lenne egy lakosztályom (amit a lauchhammeri személyzetem takarítana) és a sofőröm furákázna a kórházba, hogy kihasználjam a menetidőt, a masszőröm kimasszírozná a hátamba felgyülemlett feszültségeket. Rajta vagyok az ügyön. Az első lépés gyanánt holnap veszek egy autót.

Csöbörből vödörbe, avagy Svábföldről Szászföldre

Unterlegenhart egész biztosan sorsszerű állomáspont volt életemben. Ezt alátámasztandó úgy esett, hogy unetrlengerharti látogatásom során találkoztam a következő munkaadómmal. Három, világmindenségnek tűnő hónap után visszatértem a fekete erdei Twin Peaksbe. Nagyon vegyes érzések kerítettek hatalmukba, igen jó volt találkozni a sok régi baráttal, rengeteg emlék előtört, a vidék a legszebb őszi díszében pompázott, és a kórház is olyan szép mint eddig, de a beszélgetések során felelevenedett a számomra tarthatatlan munkaügyi helyzet, így fellélegeztem, hogy csak látogatóba jövök. Mikor bekukkantottam az ispotályba, és kedvenc nővéreim a nyakamba borultak, az ebédlőben valaki hátulról befogta a szemem. Ő, Martin-Günther azóta az új Chefarztom. A magyarországi antro képzés egyik docenseként már rég ismerem, és minden találkozáskor tett nekem állásajánlatot, amit eddig visszautasítottam, de most mikor elmeséltem neki, hogy milyen állást keresek, belémnyilalt, hogy az ő osztálya minden vágyamat kielégítené, így töprengőbe estem. Olyan sokáig nem tanakodtam, mert december elseje óta a Klinikum Niederlausitz dolgozója vagyok. Áttetettem székhelyem Brandenburg vármegyébe, és Lauchhammer városában kezdtem neki orvosi ténykedésimnek. Már rászántam magam, hogy egy „normális” kórházba szegődök felfüggesztve antrós tapasztalatszerzésemet, amikor rádöbbentem, hogy az antropozófus orvoslást kis időre sem érdemes mellőznöm, hisz ezért jöttem külföldre. A lauchhammeri lehetőség révén egy nagy közkórházban sok tapasztalatot szerezhetek, de a Martin-Günther által az osztályra csempészett antropozófus szemlélet a komplementer gyógyászat elvei szerint egyengeti a beteg útját a gyógyulás felé. Tehát van itt minden, ami épp most kell, sok beteg, ultrahangozási lehetőség, gasztroenterológia a legmodernebb technikákkal és antropozófus gyógyszerek, valamint eléggé megfertőzött és elszánt kollégák. A városról most inkább nem sokat szólnék, állítólag 15 ezer lakosa van, de hogy ezek hol lakoznak, arra még nem jöttem rá, mert a mai vasárnapi napon leginkább egy atombomba sújtotta övezetnek tűnt a vidék. Mondjuk valószínűleg a közeli Drezdába vagy Berlinbe veszik ilyenkor az irányt, én is így tettem, és egy eszement drezdai házibuliban találtam tegnap magam. Amúgy jelenlegi lakhelyemül egy hotelszoba szolgál, melyben szobatársaim Lenttipenti Kauszko és Passzerputh Limadogon, az új kenyérpirítóm és vízforralóm. Hogy, hogy lehet otthonossá varázsolni egy hotelszobát, hogy közben mégse dobjanak ki a radikális átalakítások miatt, arról majd legközelebb szólok.

Nyugat-európai portyázás

Lássuk, mi esett meg velem emberi mivoltomban cenzúrázatlanul, mióta az öreg kontinens földjét taposom. A fenekemen megülni nem nagyon tudtam, azóta kb. 5000 km-t utaztam szárazföldön, négy országban jártam, három német tartományban időztem, és bizony az utazási szokásaim nem sokat változtak. India elhagyása miatt érzett bánatomat enyhíti Németország muntikulti jellege, így Visnu hívei is jelentős számban képviseltetik magukat germán földön. AZ egyik vicces találkozás akkor esett meg, amikor Annamarival és Annéval táncikálni támadt kedvünk, így ellátogattunk egy freiburgi mulatságba. Míg beindult a bugi, bőven volt alkalmunk az embereket szemügyre venni (ezt annyira feltűnéstől nem mentesen tettük, hogy az amúgy elég népessé nőt partiról való távozásunkkor egy alak (aki maga is a színpadi események részese volt) megjegyezte, hogy kár, hogy elhagyjuk a megfigyelőbázis), én rögtön kiszúrtam két srácról, hogy indiaiak, és mivel elég látványosan keresték lányok társaságát, nem volt nehéz velük szóba elegyedni. Annyira vicces volt megélni a kontrasztot az indiai és a német udvarlási szokások között, ugyanis az indiaiak különösebb válogatási szempontok nélkül igyekeznek minden lánynak feltenni a szokásos kérdéskombót: What is your name? Where are you from? How old are you? és minden előzetes ismeretség nélkül veszik a söröket a hölgyeknek, miközben félszeg módon igyekeznek úgy tenni, mintha együtt táncolnának. Én már azon morfondiroztam, hogy baráti módon tanácsot adok nekik, hogy ez Európában nem nyerő, és illik kivárni, míg a lány érdeklődést mutat. Ekkor egy német Casanova (akivel a wc előtti szocializációra alkalmas sorban váltottam pár szót) ott termett, és éj császára módjára úgy megtáncoltatott, hogy Patric Swayze megirigyelte volna. Szegény hinduk csak tátották a szájukat, hogy akkor most mi van? ... Az egyik vonat utam során találkoztam egy szikh férfival, aki nem cáfolta meg a szikhekről kialakult jó véleményemet. És amikor egy Marokkóban berbereket gyógyító magyar orvos beszámolóját olvasva nehezen leküzdhető vágyam támadt, hogy kalandozó orvosként messzi népek gyógyítójaként ismét kis kitérőt tegyek, egy berber taxisofőrrel akadtam össze, aki már negyven éve német földet tapos.. A berlini látogatásom során is kijutott a multikulturasokkból, így némileg lecsillapodott a világlátási vágyam. Ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez. Nagyszabású kalandozási terveimet (melynek keretében már Dubaiba is beadtam orvosi pályázatomat, de elszúrtam, és csador nélküli képet csatolta, így nem vettek fel hárommilkos fizetésért arabokat kúrálni) kicsit fiókba téve letelepedtem. Hogy hova, arról hamarosan... Folytatom a kényszeres beszámolást is kalandos-kínos helyzetváltoztatásaimról. Kóros vonatlekésésben szenvedek, már kétszer is módomban állt átélni azt az érzést, hogy már ott vagy a pályaudvaron, a megfelelő vágánynál, esetleg nyomkodod is a szívtelen ajtónyitógombot, de látod kigördülni a vonatot, és bezsebeled az utazóközönség együttérzését. Akkor kezdődött az egész, amikor freiburgi bázisomból, ahova Annamari drága befogadott, elindultam Bajorországba az ultrahangkurzusra. Mint gyakorlott utazónak meg sem kottyant ez a kis intermezzo, és higgadtan másik utazási lehetőség után néztem, ami pedig a buszos megoldás volt. A hiper-szuper modern buszon a legtutibb helyem volt, és csodálhattam volna kilátást, ha nem esett volna az égi trutymó egész úton. Már az indulásnál akadtak kalandok, amikor is egy őrült kínai nő nem akarta a buszt elengedni, és a rendőröket is kihívta, akik meglepő módon rögtön ki is jöttek két kocsival és öt emberrel. Ők is konstatálták, hogy a delikvens őrült, így artikulálatlan ordítás kíséretében elindult a busz csupán 5 perces késéssel. A német autópályán mindig van dugó,ez most sem volt másképp. Mikor már épp felszabadulni látszottunk, megállítottak a rendőrök, útlevélellenőrzés. Már tisztára Indiában éreztem magam, mikor a deutsche bahnos sofőrt kezdték szívatni, hogy hol van az a papírja, ami azt igazolja,hogy mennyit vezetett az elmúlt hónapban. Ez vicces volt,mert két óra után cseréltek a sofőrök. Indiában meg 24 órát egyben levezettek iszonyú utakon, és senki se cicózott velük. Így vegül fél órás késéssel érkeztünk Münchenbe, ahol szintén esett, igen hosszú 15 percet töltöttem a fedetlen pályaudvarom, amit a történtek után egy percre sem mertem elhagyni, végre jött a vonat, amivel reméltem, hogy legalább a felére odaérek a mai előadásnak. Ez jött is, útközben 15 percet késett. Majd majdnem fennmaradtam, mert nem nyílt ki az ajtó, de egy hős Indiana Johns látva szerencsétlenségemet meghúzta a vésznyitót, így még épp kinyílt, én meg akcióhősnőhöz méltóan leugrottam a már mozgó szerelvényről, ekkor már esett a hó. Boldogan odataláltam a kórházhoz, ahol az előadás utolsó öt percét módom volt élvezni, persze a java úgyis másnap kezdődött. Eztán hévvel elvergődtem a szálláshelyemig, ahol a mellékelt állat fogadott.

Keleti kényelem, nyugati nyugtalanság

Szevasztok kedveseim! Többetek lelkes biztatására ismét blogírásra vetemedek. India óta Európában folytatom a kalandozást, és teszek lépéseket a világ- és önmegismerés ill. felnőttéválás rögös útján, néha kibicsaklik a bokám, de aztán mindig talpra állok. Nem az a lényeg, hogy melyik földrészen, vagy melyik évszakban vagy éppen, (persze kétségkívül vannak kedvezőbb konstellációk) hanem hogy mi a helyzet a Masoko Köztársaságban, vagyis a bőröd határolta területen belül (mostani energetikai tapasztalataimmal ezt azért kiterjeszetném egy kissé szélesebbre). Kicsattanó hála tölt el, hogy részem lehet az emberi sorsnak nevezett kalandozásban, és megtapasztalhatom az emberi létet annak minden örömével és nyűgével együtt. Egy indián, netán kínai (de mindenképp egy közmondásos ősi nép) szavajárása, hogy akkora esélyünk van emberként megszületni a Földön, mint egy szénakazalban megtalálni egy rizsszemet. Szóval ha sikerült megszületnünk, már nem vagyunk lúzerek, és valami oka csak volt, hogy annyira ide vágytunk, hogy képesek voltunk végrehajtani ezt a lehetetlen küldetést.