Május Lausitzban

Oly gyorsan pereg az idő, hogy itt közben beállt a nyár. Ennek megfelelően burjánzik a természet. Mivel olyan helyen lakom most, ahol ezt alaposan ki lehet élvezni, tobzódom az illatokban, a látványokban és a madárfüttyökben. Ma chill out napot tartottam, és egyedül időztem az orvosi villában. Lakótársaim mind otthonukban töltötték a hétvégét, így enyém volt a kecó. Persze nem rendeztem házibulit (nem tudom, hogy magyaráznám meg, ha valaki lehányná a főnök könyveit), hanem meditációs, böjtölős, elmélkedős időtöltést tanúsítottam. Mert ideje volt átgondolni a sorsom szálait. Bár jelentősem javult az életem az utóbbi hetekben, amit az bizonyít a legjobban, hogy már 7 hete nem volt migrénem (ezt nem állhatom meg eldicsekedni, mert ilyen 10 éve nem volt), arra jutottam, hogy ideje megint áttenni a sátorfámat, ami a költözések megrázkódtatási miatt már így is elég madárlátta állapotban van. Most még nem árulok el semmit ez ügyben, amint stabilizálódik a dolog, hírt adok. Node, maradjunk a jelennél. Amikor nem esik, süt a nap, persze az is előfordul, hogy esik és süt is. Már fürödtem az egyik helyi bányatóban, üdítő élmény volt. Továbbá igyekszem a környék nevezetességeit felfedezni, erdőt, mezőt járni. Húsvétkor voltunk a világ legnagyobb mozgó gépezetén, 80 méter magas, és 240 széles, 502 hosszú, fekvő Eiffel toronynak is nevezik, persze ma már nem mozog ( a németek is belátták, hogy ez túlzás), hanem turistákat terelgetnek rajta. Úgy hívják, hogy F60, és barnaszénbányászatra használták. Mostanra már mindent kibányásztak, nem győzik feltölteni a talajt, meg teleeregetni a lyukakat vízzel. A bányászat befuccsolás miatt sokan az ivászatba menekültek. Ők a mostani pácienseink. De amit nem bányásztak ki, vagy már feltöltöttek, ott szép erdők sorakoznak, amikre a hatalmas kilátokból lehet rácsodálkozni, az egyik ilyen a Rostige Nagel (rozsdás köröm), ami egy nagy vasból készült fallikus építmény, de a látvány tényleg lenyűgöző. Szóval fürdőzgetek, túrázgatok, ügyelgetek, meg néha utazgatok. Nemrég volt szerencsém a Német Antropozófus Orvosi Társaság éves Ostertagungján Kasselban részt venni. Fantasztikus élmény volt. Németország minden tájáról ott voltak az antropozófus gyógyítók, sok ismerőssel találkoztam, voltak unterlegenharti arcok is. Thomas, a gőzmozdony nagy meglepődésemre, rögtön a keblére ölelt, sajnos nem használtam ki ezt az idillt, hogy számon kérjem rajta az igazolásaimat, amit 10 hónapja nem volt képes megírni, de állítólag egy év az átlag nála. Ez vicces, de ezek az antró berkek, azért eléggé átjáratosak. Mivel nincs sok ilyen intézmény német földön sem, ezért sokan megfordultak többen is, így Dallas jellegűvé vált a dolog, olyan vagyunk mit egy nagy család, aki hisz a csodákban. Végignézve az előadótermen, a meghatódástól majdnem elsírtam magam, hogy hány embernek ismerem a kézírását, illetve hányszor próbáltam ügyeleti mámorban kisilabizálni, hogy mit is szándékoztak a papírra vetni. A neves esemény idején történt, hogy a főnököm balesetet szenvedett, és eltörte az egyes lágyéki csigolyáját, szerencsére nem kellett megoperálni, de azóta is kényszerpihenőn forrasztja a csontját. Így a klinika és a WG is nélkülözi társaságát. De azért amikor Berlinben vagyok, meglátogatom. Egy hete itt volt a prágai antro orvosképzés csapata, nagyon jó volt a cseh kollégákkal találkozni, hisz ők is hasonló helyzetben vannak, mint mi magyarok, nem hullnak az ölükbe a Weleda gyógyszerek, ill. nem igen törzskönyvezett az antró gyógyítás. A program részeként ellátogattunk a Sterner villába Berlinben, és ónt oldottunk salétromsavban, majd hosszas kémiai fortélyok után gyógyszert állítottunk elő, majd grilleztünk. Hát ilyen egy kerti parti antró módra, alkímia és gurmandia. Hát ilyen mókásan telik itt az idő, meglátjuk mit hoz a jövő.

A lakhatási viszonyaim még merészebb fordulatot vettek...

Ha rossz passzban vagyok, akkor a blogra írni sem szottyan kedvem. Most viszont történt velem egy váratlan jó dolog, így ezt meg is osztom veletek. Dióhéjban az elmúlt hónap eseményei: Miután visszatértem március idusai szabadságomról keresztbe tettek a szír otthonomnak. A bevándorlási hivatal kilakoltatott. Ez engem is kellemetlenül érintett, de szegény szír családom még inkább a lelkére vette. Kitalálták, hogy mindenáron ott fognak engem bújtatni. Én európai létemre nem akartam megkockáztatni, hogy miattam essenek el a bevándorlási segélytől, így visszavonultam. Azóta csak vendégségbe járok hozzájuk, de így is nagy a barátság, és mindennap felhívnak, hogy mikor megyek már. Persze nem tudok mindennap menni, mert elfuserált ügyeletből kijutott bőven. Szóval visszakényszerültem a hotelszobámba, és elhatároztam, hogy változtatok az életemen. Kitaláltam, hogy felmondok, és Svájcba veszem az irány. Közöltem is ezt a tervemet a főnökkel, aki nagyon szomorú lett, de igen emberségesen reagált, mert azt mondta, hogy átgondolja, hogy tud nekem segíteni, egy jó helyre kerülni. Ez mindenképp igen pozitív élmény volt legutóbbi felmondásos emlékemhez képest. Szóval kicsit megkönnyebbültem, mert ez már nyomott egy ideje. És ekkor jött a váratlan fordulat. Lukas a kedves cseh kollégám (50 é) mondta, hogy hallotta a főnöktől, hogy el akarok menni, és ő ezt nagyon sajnálná. Szerinte az egyedül lakás és a hotel az oka, hogy nem érzem itt olyan jól magam, és ő kitalált valamit. Eddig átmenetileg ő és a főnök is a hotelban laktak, de most végre elkészült a felújított lakás, ahova éppen beköltöztek. Megbeszélték a cheffel, hogy én is költözzek oda hozzájuk. Hát én ezt annyira abszurdnak tartottam, hogy hírtelen még nemet mondani sem volt lelki erőm. Aztán jött Johanna (mely névvel nekem nagyon pozitív tapasztalataim vannak) egy Csehországban élő háromgyermekes német családanya, aki Dél-Afrikában végezte az orvosit, amit nem fogadnak el neki Csehországban, viszont Németországban igen. Így hétközben itt dolgozik, hétvégén meg hazamegy a családjához. És nyílván az antropozófia szele vonzotta ide. Őt is meghívták az orvos WG-be, így már nyugodtabb szívvel hagytam magam belerángatni az őrült fantazmagóriába. A mai napon, a húsvéti vizitelés után átköltöztem a lakba. Hát erről csak annyit mondanék, hogy Brandenburg Unterlegenhartja. Klettwitzben van, ami egy idilli városka, csodás természeti környezettel körülvéve. Lovak vannak az udvaron, amiket lóterápiához használnak, én is kedvet kaptam ahhoz, hogy lóhátra pattanjak. Eddig csak álmodoztam egy régi, sárga téglás házról, de most ebben leltem kvártélyra. A lakosztály gyönyörű, fényes, és az erdőre néz. Most világosodtam meg igazán, hogy micsoda hatással van az ember hangulatára a lakókörnyezet, és milyen fontos szép helyen lakni. Nem is tudom, hogy mi tartott életben a szállodában. Itt elég kinéznem az ablakon, és felvidulok. Ez egy igazi húsvéti ajándék volt a sorstól. Meglátjuk, hogy alakul. A lakótársak egyenlőre épp nincsenek itt, így enyém a kecó, amibe holnap már vendégek is jönnek (persze a főnök tudtával). Áldott Húsvétot kívánok mindnyájatoknak!

A szír szív

Azt hiszem, hogy mindenféle túlzás nélkül elmondhatom, hogy megvolt életem legjobban indikált gyomortükrözése. Általában nem egy felemelő érzés ilyesmi élvezetet kitalálni embertársainknak, és az sem megszokott, hogy valaki ennyire hálás ezért, mint Hussain, a szír felebarátom. A gyomorban tett látogatás révén lelepleződött egy Helicobakter Pylori nevezetű gyomor-gonosztevő, aki eztán kiirtásra került, így megszűntek Hussain 25 éve fennálló, eddig egyik arab orvos által sem megoldott gyomorpanaszai. Hogy ez járult-e ahhoz hozzá, hogy így a szívébe fogadott a szír kolónia, vagy az hogy megérezték rajtam a germán földre szakadt emigráns lét sorstársiasságát, azt azóta sem tudom. Minden esetre nemrég igén éles és pozitív irányú fordulatot vett az életem alakulása. Ha pár hete valaki azt mondta volna nekem, hogy egy arab menekült családdal fogok együtt lakni egy großräscheni lakásban, akikkel leginkább csak a testbeszéd eszközeivel tudok kommunikálni, erősen megfordult volna a fejemben, hogy itt valaki meghibbant. Márpedig a szó szoros értelmében ez történt velem, és amikor ez a gondolat realizálódik a fejemben, mindig mosoly szökken az orcámra, mert ez az egyik legjobb dolog, ami Németországban történhet az emberrel. Egyrészt igen előbújt belőlem rejtett kulturantropológus, szociológus részem, aki kajánul vigyorog, hogy résztvevő megfigyelőként élesen részese lehet egy teljesen más kultúrából érkező nagycsalád beilleszkedésének a német világba, és talán segítheti őket ebben az igen nagy kihívásban. De az igazság az, hogy eddig ők segítettek és adtak nekem sokkal többet. Az a feltétlen szeretet és bizalom, ami ezekből az emberekből árad, az egyszerűen megdöbbentő. Egyáltalán nem zavaró, hogy mondatok nélkül, az általam ismert néhány arab és az általuk ismert pár német szó segítségével társalogva, szinte alig tudunk egymásról valami tényszerűt, mert a lényeg egészen más. Annyira jó az agyból áthelyezni a fókuszt a szívbe, no meg a hasba, mert az együtt töltött idő nagy részét Sausan, a fantasztikus családanya által elkészített arab különlegességek lakmározásával töltjük. Ezt igazolja a portugál közmondás is, mely szerint a szívhez a gyomron át vezet az út. Bizonyára megfordult fejetekben a kérdés, hogy mégis miként került sor erre a meglepő lépésre. Mint már említettem, összehaverkodtam ezzel az ötgyermekes Szíriából érkező családdal, akik szintén a Hotel Lauchhammer vendégszeretetét élvezték. Ha elnézte őket az ember, nem is hitte volna, hogy nemrég veszítették el szép otthonukat és szinte minden földi javukat a bombázások által, mert olyan nagy harmónia és szeretet árad belőlük. Így nem is lehetett ellenállni a mindennapos vacsorameghívásaiknak. Majd egyszer csak elköltöztek Großräschenbe, egy 30 km-re lévő városkába. Mikor ezt tudtomra adták, rögtön közölték, hogy menjek velük. Gondoltam, hogy csak ezzel az udvariaskodással igyekeznek enyhíteni az elvesztésük miatt érzett bánatomat. De ők komolyan gondolták. Aztán én is. Megvallom a német vendégszeretet sem közel sem messze földön nem híres. Így elmondhatom, hogy lauchhammeri tartózkodásom kezdete óta, egy német embertársam sem hívott meg az otthonába (akik ezt megtették, azok magyarok, osztrákok, csehek vagy lettek voltak). Így igen kontrasztosan ért ez a nyitottság német magányomban. Mikor meglátogattam őket, már meg is mutatták, hogy melyik szobát szánták nekem, és a számomra fenntartott fürdőszoba láttán majdnem elsírtam magam meghatottságomban. Megvallom nekem is megfordult a fejemben, hogy vajon miért teszik mindezt. A beházasítás gondolata kizárható, mert a legnagyobb fiúk is mindössze 16 éves, az idősödő családapa meg tutin nem hajt többnejűségi babérokra. A vagyoni kiaknázásom sem jön szóba, mert ahogy kiveszem Szíriában elég jómódban éltek, és itt sem látszik rajtuk a szűkösség jele, persze szerény körülmények között élünk. Mikor az anyagi dolgokra tereltem a szót, ellentmondást nem tűrően közölték, hogy én családtagnak számítok, és nem fogadnak el tőlem pénzt. Azt gondoltam, hogy ettől kellemetlenül fogom érezni magam, de aztán rájöttem, hogy a pénznél sokkal fontosabb dolgokkal fogom meghálálni ezt a szívességet. Például tanítom őket németül, amihez persze előbb meg kell tanulnom arabul, de rajta vagyok az ügyön.

Rómeó karjaiban, a halál torkában, Majna partján csoporttalálkozón, szír ezeregy éjszakában...

No, most már annyi megírnivaló felgyülemlett, hogy ideje billentyűt ragadnom. Pláne, hogy írási önmegvalósításom a zárójelentések tömkelegében merül ki, és ezt kompenzálandó nagyon élvezetes nem csak arról írni, hogy miképp dugtunk csöveket emberek különböző nyílásaiba, és hogy mit láttunk ez alatt. Mert biza nyakig merülök itt az emberi belsőkben, ami a szó szorosabb értelmében igaz, sajna az átvittben kevésbé, mert bizony betegből akad elég. Életem most a kórházi hajszás, lauchammeri hétköznapok és a csodás, kalandos hétvégék kontrasztjában zajlik. Amolyan mániás depresszió kisebb kilengésekkel, de próbálom stabilizálni a lelkiállapotom. Erre a meditáció a legfőbb eszközöm, ami egy csodás gyógyír a túlhajszolt szellemnek. Kezdem, ahol abbahagytam. Új társam Rómeó, aki egy tüzes, vagány úriember. Még szokjuk egymást, de már akkor eldőlt, hogy egymásnak vagyunk teremtve, amikor átvettem, és az autókereskedő bemutatta Romi apróbb trükkjeit. A tanksapka visszahelyezése nagy problémát okozott a csókának, így miután a fagyban öt perc szarakodás után sem sikerült visszaerőltetnie, gondoltam megpróbálom, és nekem egyből sikerült. Ez volt az IGEN. Azóta minden reggelt együtt kezdünk, és este hazaröpít a munkából. Van egy elég erős egyénisége, de már ráérzek a lelkére, de ő is az enyémre, mert az idegesség nincs rá jó hatással. Eddig még mindketten megúsztuk épp bőrrel a kapcsolatot. A második ügyeletemről mindenképp szót kell ejtenem. Itt különlegesnek semmiképp se számító érdekessége, hogy nem aludtam benne egy szemhunyásnyit sem. Kalandból akadt elég. A nagy rohanásban azért volt egy eléggé meghatározó élmény. Az őrzőben egy 77 éves úr, akit korábban én kezeltem, így ismertem a feleségét is, egyre rosszabban lett, és visszafordíthatatlan irányt vett életének alakulása (itt szerencsére elég konkrétan és időben tisztázva van a betegekkel, hogy akarnak-e radikális beavatkozásokat az életük művi meghosszabbításáért, és ő erről lemondott. A lánya búcsúzáskor megkérdezte, hogy szerintem megéli-e a reggelt, erre nem tudtam igenlő választ adni, de azt nem gondoltam volna, hogy fél óra múltán már alig lélegzik. Gyorsan hívtam a családot, hogy jöjjenek, ha még el akartnak tőle búcsúzni. Ez nagyon fontos volt nekik. A bácsi közben már elvesztette a tudatát, és alig vert a szíve, néha nem lélegzett. Ekkor köré gyűltünk az ápolókkal, és mondtuk neki, hogy még kicsit tartson ki, mert mindjárt itt a családja, ezt mintha megértette volna. Én imádkoztam, hogy érje meg a búcsúzást. Egyszer csak elkezdett sípolni a monitor, és megjelent a piros egyenes vonal a képernyőn, ekkor lépett be a lánya és a felesége, mire ismét pityogni kezdett a gép, és 40-el ismét verni kezdett a szív. Megvárta, amíg az egész család, unokástul elbúcsúzik tőle, a felesége elmondta neki, hogy ő volt számára az igazi, és nagyon szereti, a lánya azt mondta neki, hogy ő volt a legjobb apa, és mindig ott volt nekik, az unokák sírdogáltak. Biztos vagyok benne, hogy mindent hallott. Nagyon megható volt részese lenni ennek a rituálénak, és mint egy fehér ruhás kísérő támogatni őket ebben a különleges órában. Megvallom, hogy velük sírtam, majd rohantam tovább adogatni a véreket és oltani a tüzet. Azért is szerettem volna csak egy cseppet szundítani az ügyeletben, mert másnap reggel Würzburgba ruccantam le. Igaz, hogy a vonatút öt órás volt, de ezt sikerült három átszállással megcifrázni, így nem volt olyan meghitt az álmom. Drága Annamarimmal találkoztunk ebben a remek városban, aki trópusi gyermekgyógyászati kurzuson tanulta itt a távoli vidékek különböző kórságai elleni gyógyírt a világ távoli részéről érkező orvosoktól. És harminc esztendős lett. Ezt nem hagyhattuk annyiban, és belevetettük magunkat a würzburgi éjszakába. Egy igen szürreális séta során eljutottunk a ditroiti gyárnegyed elhagyatott utcáira, ahol gyanús fél pár cipőkbe botolva kezdett inába szállni a bátorságunk, mikor belecsöppentünk egy elvarázsolt romkocsmabeli közházibuliba. A helyről mindet elárul, hogy a mindössze kb. 40 négyzetméteren osztozott benne egy zongora, egy dj-pult, egy kályha, egy bárpult, ódon fotelek, elképesztő tárgyak tömkelege, és a plafonon kb. 100 érdekes lámpa lógott. Mi más kéne még egy jó bulihoz? Ja, igen zene, hát ez igen talpalávaló balkán beat box, sanzon, kelet-európai bugi egyveleg volt, néha nagyon oda kellett fülelnem, hogy nem Kiss Tibi nótázik-e, annak ellenére, hogy oroszul szólt. Ami a táncnépet illeti, Annamari frappáns megfogalmazása mindent elárul róla: elvarázsolt fruskák és félrecsúszott, idősödő egzisztenciák. Szóval mi a kettő között félúton, igen jól éreztük magunkat. Aztán a román taxisofőr hazaröpített minket, és magyar szavakkal megcifrázva megbeszéltük, hogy akár mennyi ideje él az ember külföldiként Németországban (ő pl. 20), mindig csak bevándorló marad. Másnap igen társaságira sikerült a napsütésben dúskáló nap, mert Annamari által a kurzuson összeszedett berlini, jófej gyerekdoki leánnyal és 7 éve nem látott barátnőjével összeakadtunk a várban, majd Barbara családjával – akit még UL-ből ismerek, és a férje zenész, és csodálatos felvételt adott nekem, amin magyarul énekli a Szomorú vasárnapot, és egy magyar barátjuk esküvőjére megtanítottam nekik a Tavaszi szél vizet árasztot – együtt ültünk be a törzshelyünkké avanzsált Majna menti kávézóba. Miután megcsodáltuk a második világháborúban 7 ház kivételével porig bombázott várost, ellátogattunk a színházba, ahol olyan közelről csodáltuk a Buddenbroockékat, hogy a színészek szenvedélyes megnyilvánulásakor kispriccelő nyálpermete rajtunk landolt. Másnap Joey és Márti ugrott oda hozzánk Erlangenből, hogy együtt fogyasszuk el az ezen a vidéken megszokott hatalmas reggelit, és sétálgassunk a messze földön híres barokk püspöki palota kertjében, és megbeszéljünk orvosi hivatásunk viszontagságait. Majd visszacsöppentünk a munkás hétköznapokba. Barátok nélkül nem is lenne érdemes élni. De szerencsére a hétköznapok sem nevezhetők szürkének, a hetemet bearanyozták új barátaim, a szír menekültek. A kórházba jöttek orvosi vizsgálatra, és nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy megvizsgáljam őket, ez nem volt egyszerű, mert nem akadt közös nyelvünk. De ez nekem nem új helyzet volt, így egy percre sem estem kétségbe. Aztán végre ott termett a tolmács, aki viszont ahelyett, hogy rendben fordított volna, folyamatosan engem akart meghívni kávéra. Amire nem mondom, szükségem is lett volna, de ez nem kedvezett volna a sürgősségin felgyülemlett irdatlan stressznek. Hassainről kiderült, hogy cukorbeteg, így fel kellett venni a kórházba, és mivel egy gyomortükrözésre is szüksége volt, így egy aktiviti show keretében felvilágosítottam a vizsgálat rejtelmeiről. A nők puszikat nyomtak az orcámra, én meg tisztára Indiában éreztem magam. A tolmács másnap nem tudott jönni, így nagy hasznát vettük az osztályon talált szavak nélküli képszótárnak. A szírek a hotelomban laknak, és nagyon összehaverkodtunk. Ma este hazatértem a Virággal töltött kirándulásról és senftenbergi városi időtöltésről, mikor meghívtak magukhoz vacsorázni, nem lehetett nemet mondani. Megismertem az egész nagy családot. Szíriából menekültek, mert az ottani zavargások bombázásban elvesztették az otthonukat. Egyikük felesége még most is kórházban van, úgy megsérült, az igen édes kisfiú, aki rögtön a nyakamba csimpaszkodott, és 5 percig el sem engedett, elvesztette egy bomba által az egyik szemét, a másik idősebb fiúk már régóta vak. Ennyi szeretet utoljában Indiában özönlött rám. Közös nyelvünk továbbra sincs, de pl. a magyart, ők is hasonlóan mondják, így eredetünk kérdésében dűlőre jutottunk. Továbbá élvezhettem fantasztikus humuszukat, ízletes halukat és arab csaiukat. A rideg német télbe cseppentettek nekem az angyalok egy kis keleti varázslatot. Ez fog erőt adni a holnapi, vasárnapi kórházi kalandozáshoz.

Mérföldkövek a felnőttéválás rögös útján

Hosszas hallgatásom oka, hogy jelentőségteljes események garmadája kötötte le figyelmem. Az új esztendő jegyében történt egy-pár „életemben először dolog” velem. Így például vettem egy autót, méghozzá egy metál vörös Alfa Romeot, vessetek meg érte, de a döntésnél a lelki szempont legyőzött minden gazdasági megfontolást, és ezzel egyfajta álmom valósult meg. Nem mintha az álmaim prioritási listáján az autóvétel túl elől szerepelt volna, de itt az élet autó nélkül olyan, mint egy tengerparti nyaralás fürdőruha nélkül, ha épp nem vagyunk nudis tipusok. Ennek örömére azóta folyamatosan hull a hó, és oly csúszósak az utak, hogy még a bakancsra is téli gumi kell, így nem bánom, ha a járgányt csak holnap tudom átvenni. Amúgy a jótékony hó által varázslatos mesevilággá változott a városka, és gyermekek boldog kacagása csal mosolyt az alkoholista lakosok orcájára. Merthogy eddigi tapasztalataim alapján itt még a hazai rátát is meghaladó az alkeszok száma. Nyílván ez sokszorosának tűnik, ha az ember egy gasztroenterológiai osztályon dolgozik, és módjában áll az alkohol minden szerve gyakorolt káros hatását megfigyelni. És legfőképp az agyra gyakorolt hatást emelném ki, nem csak a páciens, de az ügyeletes orvos agysejtjeit is pusztulnak, amikor éjjel 4-kor (miután épp kicsit lehunyta a szemét a 20 órás robot után) azért ébresztik fel, mert egy az imént még vérthányó nénike nem tud aludni, és ezért haza akar menni. A fáradhatatlan ügyeletes orvos a nénikének már a nyugtatók, altatók és görcsoldók egész hadát beadta, de a jótékony álom nem érkezik lepkeszárnyakon. Bizony megvolt az első ügyelés, amit a betegek és én is túléltem. Azt le kell hogy szögezzem, hogy egy percig sem unatkoztam, és az égiek velem voltak, mert a Drezdában beteg gyermekeit ápoló hátteremet sem kellett becsődítenem. Életemben először ellátogattam Skandináviába, mégpedig a királyi fővárosban, Stockholmban jártam. Csudaszép volt. És persze csudahideg, de amikor épp úgy érezte az ember, hogy leesik valamelyik ujja a helyéről, akkor mindig akadt egy hangulatos mesebeli kávézó, egy barátságos jezzkocsma vagy egy modern képtár. Ami a svéd divatot illeti, még a koldusok is igen jól öltözöttek. Amiről még mindenképp említést óhajtok már egy ideje tenni, az Astrid rendelése. A Sterner házaspár jelentős szerepet játszik most szakmai pályafutásomban. Astrid, aki szintén docens volt az Antromedicart képzésen, és a főnököm neje, káprázatos magánpraxist tart fönn Berlinben, és mikor időm engedi, belecsöppenek a varázslatba. Így nemrég ott töltöttem egy napot, hogy ellessem praktikáit. Hát ő aztán beleszületett az antropozófus orvoslásba, mivel édesapja is antropozófus orvos, és maga szüreteli a fagyöngyöt és gyártja a csodaszereit. Volt ott minden, a cukorterhelés és a bikarbonát infúzió között köpölyözés és a bolygók adott állása szerinti antropozófus injekciók adagolása masszással elegyítve. Szóval olyasmi, amit majd én is szándékozok tenni kis hazámban, ha egyszer odajutok. Remélem, nemsoká ennek is eljön az ideje. Ölelés mindnyájatoknak!

Lauchhammer felett az ég

... meglepő módon szinte mindig elbűvölő, mármint amikor épp látom, ami nem sűrűn fordul elő, mivel a napsütötte órákat dolgozó nőként a dolgozóban töltöm. Viszont hétvégén van módom rácsodálkozni az égi jelenségekre, ami szerintem a Jóisten jogos kompenzációja, ha már a földi dolgokat nem teremtette olyan tetszetősre ezen a vidéken. Mert valljuk meg az igazat, Lauchhammer nem egy Feketeerdő, viszont híres a harangöntésről és a komplementer elveket valló kórházáról. Az itt dolgozók azért nem vesztették el esztétikai érzésüket, és van még szemük a széphez, így egy nap a hajnali átadón Martin-Günther, a főnök fel is hívta figyelmünket az igen szemkápráztató napfelkeltére. Ezt sajnos nem állt módomban meghitten szemlélni, mert helyette egy vérthányó beteg vérhányását igyekeztem enyhíteni. Már azt is megtapasztaltam, hogy itt igen jó reflexekre van szükség a különböző testnedvek áramából való elugráshoz. Hát edzem magam. Például a szupervagány neonpink és lila futócipőmben, amibe futás-kedvcsináló gyanánt ruháztam be, eddig egész jól működik. Továbbá a Virágtól kölcsönkapott bicikli is a sportos életformám részét képezi, amivel mesterire fejlesztettem a minél későbbi indulás, de még épp beérés hazárdjátékot, jelenleg 6 percre van szükségem a munkába menetelhez, ami igen előnyös, lévén, hogy hétkor kezdődik a gyógyítás. Remélem ez a szám azért jelentősen növekedni fog, mert nem szeretnék ebben a hotelszobában, illetve településen ravatalra kerülni. Mókás, hogy hetente kap tiszta törülközőt az ember, és takarítanak rá, de ami engem illett, nem szabad két hónapnál több időt padlószőnyeggel bélelt lakban töltenem. És ez nem csak a kedélyállapotomra gyakorolt negatív esztétikai hatás miatt van így, hanem nem tudom, hogy lehet hosszabb időt átvészelni nagyobb foltok hagyása nélkül. A gránátalma például kifejezetten veszélyes ilyen szempontból. Pedig most ez a fő rákmegelőző ínyencségem. Szóval az ominózus hotelt itt csak Hotel Californiaként emlegetik, az Eagles slágere után, ami arról, szól, hogy nem lehet egykönnyen elhagyni. Ezt alátámasztandó szinte minden orvos itt kezdte kalapácsbeli pályafutását, a rekord 5 hónap. Mondjuk a főnök most is a másodszomszédom, de a lakhelye Berlinben van, így még nem kellett átkopognia, hogy áthallatszik a zeném. A város kulináris élvezeteit már sikerült kiaknázni, mondjuk, ez kimerül az indiai-olasz étteremben (ami egy aberráns példa a német internacionalistásra) és az Olympiában, ami egy görög restaurant fedőnéven működő pénzmosó. Ezek után még nem volt lelkierőm az ázsiai falatozót kipróbálni. Viszont Drezda nincs oly messze, így tegnap az orosz konyhával sikerült feltornázni a nemzetek tányércsatáját. Az ideális az lenne, ha Drezdában lenne egy lakosztályom (amit a lauchhammeri személyzetem takarítana) és a sofőröm furákázna a kórházba, hogy kihasználjam a menetidőt, a masszőröm kimasszírozná a hátamba felgyülemlett feszültségeket. Rajta vagyok az ügyön. Az első lépés gyanánt holnap veszek egy autót.

Csöbörből vödörbe, avagy Svábföldről Szászföldre

Unterlegenhart egész biztosan sorsszerű állomáspont volt életemben. Ezt alátámasztandó úgy esett, hogy unetrlengerharti látogatásom során találkoztam a következő munkaadómmal. Három, világmindenségnek tűnő hónap után visszatértem a fekete erdei Twin Peaksbe. Nagyon vegyes érzések kerítettek hatalmukba, igen jó volt találkozni a sok régi baráttal, rengeteg emlék előtört, a vidék a legszebb őszi díszében pompázott, és a kórház is olyan szép mint eddig, de a beszélgetések során felelevenedett a számomra tarthatatlan munkaügyi helyzet, így fellélegeztem, hogy csak látogatóba jövök. Mikor bekukkantottam az ispotályba, és kedvenc nővéreim a nyakamba borultak, az ebédlőben valaki hátulról befogta a szemem. Ő, Martin-Günther azóta az új Chefarztom. A magyarországi antro képzés egyik docenseként már rég ismerem, és minden találkozáskor tett nekem állásajánlatot, amit eddig visszautasítottam, de most mikor elmeséltem neki, hogy milyen állást keresek, belémnyilalt, hogy az ő osztálya minden vágyamat kielégítené, így töprengőbe estem. Olyan sokáig nem tanakodtam, mert december elseje óta a Klinikum Niederlausitz dolgozója vagyok. Áttetettem székhelyem Brandenburg vármegyébe, és Lauchhammer városában kezdtem neki orvosi ténykedésimnek. Már rászántam magam, hogy egy „normális” kórházba szegődök felfüggesztve antrós tapasztalatszerzésemet, amikor rádöbbentem, hogy az antropozófus orvoslást kis időre sem érdemes mellőznöm, hisz ezért jöttem külföldre. A lauchhammeri lehetőség révén egy nagy közkórházban sok tapasztalatot szerezhetek, de a Martin-Günther által az osztályra csempészett antropozófus szemlélet a komplementer gyógyászat elvei szerint egyengeti a beteg útját a gyógyulás felé. Tehát van itt minden, ami épp most kell, sok beteg, ultrahangozási lehetőség, gasztroenterológia a legmodernebb technikákkal és antropozófus gyógyszerek, valamint eléggé megfertőzött és elszánt kollégák. A városról most inkább nem sokat szólnék, állítólag 15 ezer lakosa van, de hogy ezek hol lakoznak, arra még nem jöttem rá, mert a mai vasárnapi napon leginkább egy atombomba sújtotta övezetnek tűnt a vidék. Mondjuk valószínűleg a közeli Drezdába vagy Berlinbe veszik ilyenkor az irányt, én is így tettem, és egy eszement drezdai házibuliban találtam tegnap magam. Amúgy jelenlegi lakhelyemül egy hotelszoba szolgál, melyben szobatársaim Lenttipenti Kauszko és Passzerputh Limadogon, az új kenyérpirítóm és vízforralóm. Hogy, hogy lehet otthonossá varázsolni egy hotelszobát, hogy közben mégse dobjanak ki a radikális átalakítások miatt, arról majd legközelebb szólok.