Rómeó karjaiban, a halál torkában, Majna partján csoporttalálkozón, szír ezeregy éjszakában...

No, most már annyi megírnivaló felgyülemlett, hogy ideje billentyűt ragadnom. Pláne, hogy írási önmegvalósításom a zárójelentések tömkelegében merül ki, és ezt kompenzálandó nagyon élvezetes nem csak arról írni, hogy miképp dugtunk csöveket emberek különböző nyílásaiba, és hogy mit láttunk ez alatt. Mert biza nyakig merülök itt az emberi belsőkben, ami a szó szorosabb értelmében igaz, sajna az átvittben kevésbé, mert bizony betegből akad elég. Életem most a kórházi hajszás, lauchammeri hétköznapok és a csodás, kalandos hétvégék kontrasztjában zajlik. Amolyan mániás depresszió kisebb kilengésekkel, de próbálom stabilizálni a lelkiállapotom. Erre a meditáció a legfőbb eszközöm, ami egy csodás gyógyír a túlhajszolt szellemnek. Kezdem, ahol abbahagytam. Új társam Rómeó, aki egy tüzes, vagány úriember. Még szokjuk egymást, de már akkor eldőlt, hogy egymásnak vagyunk teremtve, amikor átvettem, és az autókereskedő bemutatta Romi apróbb trükkjeit. A tanksapka visszahelyezése nagy problémát okozott a csókának, így miután a fagyban öt perc szarakodás után sem sikerült visszaerőltetnie, gondoltam megpróbálom, és nekem egyből sikerült. Ez volt az IGEN. Azóta minden reggelt együtt kezdünk, és este hazaröpít a munkából. Van egy elég erős egyénisége, de már ráérzek a lelkére, de ő is az enyémre, mert az idegesség nincs rá jó hatással. Eddig még mindketten megúsztuk épp bőrrel a kapcsolatot. A második ügyeletemről mindenképp szót kell ejtenem. Itt különlegesnek semmiképp se számító érdekessége, hogy nem aludtam benne egy szemhunyásnyit sem. Kalandból akadt elég. A nagy rohanásban azért volt egy eléggé meghatározó élmény. Az őrzőben egy 77 éves úr, akit korábban én kezeltem, így ismertem a feleségét is, egyre rosszabban lett, és visszafordíthatatlan irányt vett életének alakulása (itt szerencsére elég konkrétan és időben tisztázva van a betegekkel, hogy akarnak-e radikális beavatkozásokat az életük művi meghosszabbításáért, és ő erről lemondott. A lánya búcsúzáskor megkérdezte, hogy szerintem megéli-e a reggelt, erre nem tudtam igenlő választ adni, de azt nem gondoltam volna, hogy fél óra múltán már alig lélegzik. Gyorsan hívtam a családot, hogy jöjjenek, ha még el akartnak tőle búcsúzni. Ez nagyon fontos volt nekik. A bácsi közben már elvesztette a tudatát, és alig vert a szíve, néha nem lélegzett. Ekkor köré gyűltünk az ápolókkal, és mondtuk neki, hogy még kicsit tartson ki, mert mindjárt itt a családja, ezt mintha megértette volna. Én imádkoztam, hogy érje meg a búcsúzást. Egyszer csak elkezdett sípolni a monitor, és megjelent a piros egyenes vonal a képernyőn, ekkor lépett be a lánya és a felesége, mire ismét pityogni kezdett a gép, és 40-el ismét verni kezdett a szív. Megvárta, amíg az egész család, unokástul elbúcsúzik tőle, a felesége elmondta neki, hogy ő volt számára az igazi, és nagyon szereti, a lánya azt mondta neki, hogy ő volt a legjobb apa, és mindig ott volt nekik, az unokák sírdogáltak. Biztos vagyok benne, hogy mindent hallott. Nagyon megható volt részese lenni ennek a rituálénak, és mint egy fehér ruhás kísérő támogatni őket ebben a különleges órában. Megvallom, hogy velük sírtam, majd rohantam tovább adogatni a véreket és oltani a tüzet. Azért is szerettem volna csak egy cseppet szundítani az ügyeletben, mert másnap reggel Würzburgba ruccantam le. Igaz, hogy a vonatút öt órás volt, de ezt sikerült három átszállással megcifrázni, így nem volt olyan meghitt az álmom. Drága Annamarimmal találkoztunk ebben a remek városban, aki trópusi gyermekgyógyászati kurzuson tanulta itt a távoli vidékek különböző kórságai elleni gyógyírt a világ távoli részéről érkező orvosoktól. És harminc esztendős lett. Ezt nem hagyhattuk annyiban, és belevetettük magunkat a würzburgi éjszakába. Egy igen szürreális séta során eljutottunk a ditroiti gyárnegyed elhagyatott utcáira, ahol gyanús fél pár cipőkbe botolva kezdett inába szállni a bátorságunk, mikor belecsöppentünk egy elvarázsolt romkocsmabeli közházibuliba. A helyről mindet elárul, hogy a mindössze kb. 40 négyzetméteren osztozott benne egy zongora, egy dj-pult, egy kályha, egy bárpult, ódon fotelek, elképesztő tárgyak tömkelege, és a plafonon kb. 100 érdekes lámpa lógott. Mi más kéne még egy jó bulihoz? Ja, igen zene, hát ez igen talpalávaló balkán beat box, sanzon, kelet-európai bugi egyveleg volt, néha nagyon oda kellett fülelnem, hogy nem Kiss Tibi nótázik-e, annak ellenére, hogy oroszul szólt. Ami a táncnépet illeti, Annamari frappáns megfogalmazása mindent elárul róla: elvarázsolt fruskák és félrecsúszott, idősödő egzisztenciák. Szóval mi a kettő között félúton, igen jól éreztük magunkat. Aztán a román taxisofőr hazaröpített minket, és magyar szavakkal megcifrázva megbeszéltük, hogy akár mennyi ideje él az ember külföldiként Németországban (ő pl. 20), mindig csak bevándorló marad. Másnap igen társaságira sikerült a napsütésben dúskáló nap, mert Annamari által a kurzuson összeszedett berlini, jófej gyerekdoki leánnyal és 7 éve nem látott barátnőjével összeakadtunk a várban, majd Barbara családjával – akit még UL-ből ismerek, és a férje zenész, és csodálatos felvételt adott nekem, amin magyarul énekli a Szomorú vasárnapot, és egy magyar barátjuk esküvőjére megtanítottam nekik a Tavaszi szél vizet árasztot – együtt ültünk be a törzshelyünkké avanzsált Majna menti kávézóba. Miután megcsodáltuk a második világháborúban 7 ház kivételével porig bombázott várost, ellátogattunk a színházba, ahol olyan közelről csodáltuk a Buddenbroockékat, hogy a színészek szenvedélyes megnyilvánulásakor kispriccelő nyálpermete rajtunk landolt. Másnap Joey és Márti ugrott oda hozzánk Erlangenből, hogy együtt fogyasszuk el az ezen a vidéken megszokott hatalmas reggelit, és sétálgassunk a messze földön híres barokk püspöki palota kertjében, és megbeszéljünk orvosi hivatásunk viszontagságait. Majd visszacsöppentünk a munkás hétköznapokba. Barátok nélkül nem is lenne érdemes élni. De szerencsére a hétköznapok sem nevezhetők szürkének, a hetemet bearanyozták új barátaim, a szír menekültek. A kórházba jöttek orvosi vizsgálatra, és nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy megvizsgáljam őket, ez nem volt egyszerű, mert nem akadt közös nyelvünk. De ez nekem nem új helyzet volt, így egy percre sem estem kétségbe. Aztán végre ott termett a tolmács, aki viszont ahelyett, hogy rendben fordított volna, folyamatosan engem akart meghívni kávéra. Amire nem mondom, szükségem is lett volna, de ez nem kedvezett volna a sürgősségin felgyülemlett irdatlan stressznek. Hassainről kiderült, hogy cukorbeteg, így fel kellett venni a kórházba, és mivel egy gyomortükrözésre is szüksége volt, így egy aktiviti show keretében felvilágosítottam a vizsgálat rejtelmeiről. A nők puszikat nyomtak az orcámra, én meg tisztára Indiában éreztem magam. A tolmács másnap nem tudott jönni, így nagy hasznát vettük az osztályon talált szavak nélküli képszótárnak. A szírek a hotelomban laknak, és nagyon összehaverkodtunk. Ma este hazatértem a Virággal töltött kirándulásról és senftenbergi városi időtöltésről, mikor meghívtak magukhoz vacsorázni, nem lehetett nemet mondani. Megismertem az egész nagy családot. Szíriából menekültek, mert az ottani zavargások bombázásban elvesztették az otthonukat. Egyikük felesége még most is kórházban van, úgy megsérült, az igen édes kisfiú, aki rögtön a nyakamba csimpaszkodott, és 5 percig el sem engedett, elvesztette egy bomba által az egyik szemét, a másik idősebb fiúk már régóta vak. Ennyi szeretet utoljában Indiában özönlött rám. Közös nyelvünk továbbra sincs, de pl. a magyart, ők is hasonlóan mondják, így eredetünk kérdésében dűlőre jutottunk. Továbbá élvezhettem fantasztikus humuszukat, ízletes halukat és arab csaiukat. A rideg német télbe cseppentettek nekem az angyalok egy kis keleti varázslatot. Ez fog erőt adni a holnapi, vasárnapi kórházi kalandozáshoz.